„Egér tervez…”-mondja Szlartibartfaszt a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvben/filmben Valahogy az én terveim is hasonlóan sikerültek, amikről még december 14-én írtam a Szarvascsapás facebook oldalra. Általánosságban is az a tapasztalatom, hogy a pontról pontra eltervezett dolgok már csak azért sem úgy teljesülnek, hanem valahogy teljesen másképp, és talán pont amiatt, hogy rádöbbenjünk: érhet még meglepetés, jobban is esik a léleknek, pláne ha nem görcsölünk rá túlságosan, hogy a kormány nem mindig a mi kezünkben van. Időnként jó hátradőlni is, és csak nézni a tájat.
Amikor a fent említett zenei útitervet írtam, pont a Besh o droM-ra vártam az Akvárium Klub Nagy Halljában a kordonra könyökölve, és közben őriztem a jó helyemet. Kicsit szomorú is voltam a nagy öröm mellett, mert nyár óta nem hallottam őket élőben, és most végre, de mint kiderült, ezúttal sajnos Pettik Ádám nélkül. Már a kezemben volt a jegy, amikor megláttam a posztot, miszerint Ádám sajnos beteg, ezért nem vesz részt a koncerten. Még az a gondolat is átszaladt a fejemen, hogy kár volt eljönnöm (talán ezért csak kb a kezdés előtt egy órával írták ki), de ez butaság volt, a koncert kb első 10 másodpercében beláttam. Alighogy megszólaltak az első hangok és a lüktető páratlan ritmusok, ugyanazzal a döbbent csodálattal és vérpezsdüléssel hallgattam, mint legutóbb. Eszméletlen tempót, életkedvet sugároznak, és nekem, aki sajnos hajlamos vagyok időnként a bénító melankóliára, már csak nézni és hallgatni is inspiráló és reményteli: ezek szerint vannak emberek, akik egészen más sebességgel és energiaszinten élnek, lehet így is. A varázs működött kedvenc “repülő” dobosom nélkül is, bár a hiánya végig érezhető volt. Elvileg az egyik meghívott vendégművész, Szirtes Edina Mókus vállalkozott rá, hogy saját szólamai mellett énekben helyettesíti őt, de ez elég korlátozottan sikerült. Nyilván nem is várható el, hogy fél nap alatt mindent megtanuljon, és azért is, mert egész más hangulatot hozott magával ezen az estén, ahogy erre már a színpadra lépésekor figyelmeztetett szerényen. Néhány saját dalt is hallhattunk tőle, amiket nagyrészt szinte egyedül játszott régi jó barátjával, a looperrel. Népdalfeldolgozásokat, alig pár sor szöveggel, de ez a néhány sor, ahogy koptatódott, formálódott, kerekedett a szájhagyomány folyamában görgetve, megőrizte és a leglényegretörőbben fejezi ki a lényeget. Az érzést, ami közös bennünk. Hogy is mondhatnám el pontosabban és tömörebben: “nehezemre esik a járás, babám tőled az elválás”. Nem tudom, aki megfogalmazta ezt valaha, vagy aki csak magában vagy egy színpadon szívből énekli, pontosan mit gondolhat, meghalt valakije, vagy “csak” elhagyták, de valahol mindegy is, mert a gyász ugyanaz, amit talán mind éreztünk már, a dalt hallgatva pedig az fogalmazódott meg bennem: én átérzem a fájdalmad, mert az rokon az enyémmel, és a te lelked rokona az enyémnek. Mókus a szöveg nélküli ének nagy mestere is, nem csak a hegedűé, és ezek a hangok megzenésített érzések. A fájdalomból mintegy erőt merítve, a legmélyebb pontról elrugaszkodva aztán olyan lendületet vettek a dalai, hogy szinte hard rock zúzássá terebélyesedtek, és ez is tanított valamire, hogy micsoda erő rejlik a fájdalomban: aki megéli, elmerül benne, és legyőzi, bármire képes.
A másik vendég a koncerten Ferenczi György volt a Rackajam/1ső pesti Rackák zenekarból. Csakúgy, mint a Besh o droM-osok, ő is igazi energiabomba, aki zenésztársaival képes egy egész koncertet szinte megállás nélkül, imprózva, örömzenélve füligmosollyal végigtolni, de most össze kellett kapnia magát, hogy tartani tudja az iramot, mikor a szám végén a fiúk lazán rádupláztak a tempóra. Meg is jegyezte kedvesen, hogy “Ezek állatok!” A saját dalában, a Ki vagyok én? -ben jobban uralta a helyzetet nem csak a közönség, hanem a zenészek nagy örömére is, és abban mind egyetértettek, hogy ez jó móka, csinálnak még ilyet, mivel ez volt az első együtt zenélésük, de nem az utolsó.
A ragyogó este után másnapra is igen derűs kilátásaim voltak, mégpedig a már nyolcadik éve többé-kevésbé hűségesen látogatott Misztrál klub karácsonyi műsora, A várakozás zsoltára. Ez a műsor egészen más hangulatú, mint egy Besh o droM koncert, más szín, másért szeretem. Nem igazán karácsonyi összeállítás, csak az utolsó rész, hanem inkább adventi. Az advent ívét járja végig és azt a lényegét ragadja meg, ami egyszerre keresztény és vallásfüggetlen. Ugyanúgy jelen van az úgynevezett pogány vallásokban, vagy a zsidóknál: a fény keresése, a hittel teli várakozás a legnagyobb sötétségben a világosságra a téli napforduló környékén. Ezen kívül egy másik nézőpont vagy jelentésréteg, ha lelki útként tekintek rá, mint alámerülés, elérni a legmélyebb mélypontot, majd az onnan elrugaszkodás, a remény és felemelkedés. Szeretettel ajánlom mindenkinek minden évben, hiszen örökké aktuális, nekem azonban az idén mégis kimaradt. Rutinos szervezés, készülődés, logisztika bevetésével oda is értünk időre családostól (akinek van pár egy méter alatti gyereke, tudja ez mivel jár), és mikor beléptünk, nagy örömömre az első akit megláttam és nagy lelkesen köszöntöttem, Mika volt. Ő kevésbé lelkesen válaszolta, hogy nincs hely…mire én naivan még meg is jegyeztem, hogy az jó hír! Hiszen a teltház mindig öröm, legfeljebb majd ülünk a padlón, mint régen, “hippisen”, és már rám is tört a nosztalgia, hiszen akkor is így szoktuk, mikor még pár gyerekkel kevesebb, és pár baráttal több volt körülöttem. Szinte ciki is lett volna széken, inkább törökülésben a zenészek lábánál, csillogó szemekkel, akárcsak anno az oviban a meseszőnyegen.
Aztán hamar kiderült, mi a valóság: nem engedtek a terembe, mert meghúzták a szervezők a határt: 100 fő, nem több, és ezen felül egy egér sem mehet be. Hiába próbálkoztak a zenészek: letakarították a színpadot, hogy oda ülhessünk, hiába ajánlotta fel egy kedves házaspár a két belépőjegyét négyünknek, a szabálykövetés ezúttal legyőzte az emberszeretetet, s még úgy is, hogy nem szokás a pogózás Misztrálon, nem kockáztattak. “Kell egy nagyobb hely.”– mondta végül Mika, és ha ez megvalósul az mindenképpen öröm és a sikerük fokmérője is. Persze a szervezőség szigora is érthető, de azért csendesen reménykedem, hogy ez nem egy trend. Nem efelé a vaskalapos konzervativizmus felé sodródik a közösség, és remélem, még marad olyan, aki emlékszik a földön ülésekre, házi pogácsákra, együtténeklésre, esőben színpadra menekülésre.
Karácsonyig még pótolható lett volna az élmény, már amennyire a munka és a családi szervezés engedi, azonban mégis másképp alakult, de ez egyáltalán nem baj.
Pont aznap, mikor a Misztrál adventi műsorával Verőcén járt, Mile Zsigmond a budapesti Levél Teaházban zenélt, mint egy személyre szűkített, egy gitárra és énekre hangszerelt unplugged Bajdázó, költőként pedig saját verseiből is olvasott. Ritka alkalom, ha őt hallhatom, így nem volt kérdés a prioritás és hogy amit tudok, megteszek, hogy ott lehessek. Amikor megérkeztem erre a csöndes és elegáns helyre, a „koncerthelyszínre” jó, ha tizenöten befértünk. Rájöttem, mennyire ki vagyok éhezve erre a lassulásra. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én, hanem sokan még, dolgozók, tanulók is. Hiszen ismert fogalom az „év végi hajtás”, ilyenkor még be kell fejezni, még fel kell építeni, még le kell adni, még meg kell írni, a házfelújítást, a projektet, a pénzügyi mérleget, a dolgozatot, a beadandót. Mintha a naptár átfordítása után ki tudja, mi lenne, talán valami fekete űr? Pont az évnek abban a szakában, mikor legkevesebb a világos órák száma, mikor a Nap a legalacsonyabban jár, mikor növény, állat (és ember?) nyugalomban van (vagy lenne), akkor a legnagyobb a nyomás. Pont szembemegyünk így a természet rendjével és irányával, pedig az mutatja nekünk a ritmust, de csak azért sem aszerint táncolunk. Afféle „ellenteremtés” zajlik, ahogy Zsiga mondta. Az ő zenéjéhez, verseihez el kell csendesedni, meg kell érkezni lélekben is. Ő nem egy rocksztár típus, nem harsány és feltűnő, vagy tömegeket megmozgató, hanem halk szavú és szerény, mint a mezőn egy virág, amihez ha közel hajolsz, megcsodálhatod és érezheted az illatát. S hogy miért pont teaház? A helyszín Zsiga választása volt, mert a dalaihoz (Bizony még megjelenés előtt álló vadiúj Bajdázó dalok is!), népdalokhoz, régi históriás énekekhez, versekhez és Szent Ferenc gondolataihoz, amiket hozott és megosztott velünk, jól megy a teaszertartás hangulata. A teaház pedig helyet, lehetőséget és ajándék teát adott a művészethez. A tea mellé pedig igazán jól esett a baráti beszélgetés is. Kicsit sikerült lekapcsolni a villanyt a fejünkben, és meggyújtani azt a bizonyos mécsest a szívben.
Karácsony előtt egy nappal két program is szóba jött, mindkettő családdal, aprónéppel, és mivel minkét irányba húzott a szívem, a sorsra hagytam, melyiket adja meg nekünk, ha úgy látja jónak. A Trip Hajón Petruska András Karácsonyi ÉNek koncertje volt az egyik, amire bizakodóan nem vettem elővételes jegyet, és gondoltam, ha a meghirdetett nyereményjátékban megnyerem, hálát adok Fortunának és ott leszek, ha nem, akkor irány Nagymaros, hátha ezúttal eljutok a Misztrál évzáró templomi koncertjére, amire eddig még sosem sikerült mindig valami gátló tényező miatt, pl betegség, pénz- vagy időhiány, vagy ezek valamely kombinációja. Titokzatos koncertjegynyerő szerencsémnek köszönhetően, ami párszor már jó szolgálatot tett, a befutó Petruska és zenekara lett. A rendezvény „gyermekbarát”, ez állt a hirdetésben nagy örömömre, és nem csak az enyémre. Tudom, nem minden helyszínre és előadásra helyes elvinni örökmozgó két-hároméveseket, de úgy gondoltam, most belefér. A fiam végig ugrált, táncolt, bulizott most végre az élő koncerten, nem csak otthon hallgatva, a kishúga pedig pörgött a kis szoknyácskájában. Úgy láttam egy-két elkapott pillantásból, hogy Andris is derűsen nézett rájuk. A műsorban helyet kaptak a karácsonyi dalok a Mák és dió című kislemezről, illetve kevésbé karácsonyiak közül vegyesen újak (Égi gangon, Help Me Out of Here) és a régebbiek közül is pár (Bikás park, Miért pont én?), kicsit ezúttal csavarva a hangszerelésen, mivel Andris lett a basszusgitáros a dalok többségében Borbély Tamással cserélve, talán azért, hogy nyár óta lábadozó kezét kímélje. Remélem egyszer teljes lesz a gyógyulás és akkor esetleg visszakerülnek az elcserélt szólamok. Persze volt alkalom megcsillantani a gitárvirtuozitását is a saját elmondása szerint egy régi zenélő karácsonyi égősor ihlette Xmas medley című összeállíásban, és szólódal is akadt, pl a Szent Gellért tér. Ezek a legkedvesebbek nekem, bár dögös a teljes zenekari hangzás is, és jó érzés lehet nem csak magára utalva játszani. Lehet, hogy azért is, mert pont aktuális, de egyre inkább a kedvencemmé kezd válni a New Year’s Eve című dal, ami főleg élőben ütős, és akárhányszor hallom, mindig monumentálisnak, felkavarónak, szenvedélyesnek érzem.
Azt hiszem ezért ezzel a dallal kívánok boldog újévet, mivel élménybeszámolómat lassan lezárom. Bár lett volna még ötlet további zenés programokra, és talán lehetőség is, van, hogy azt mondom, ennyi most elég. Mindenhol várhatnak kis csodák, és minden hang, minden elhangzott dal megismételhetetlen, de jól esik olykor a nyugalom. Jól esik nem csak elmenni, de otthon maradni is.
https://www.youtube.com/watch?v=uKf64lF6_VQ
S aztán itt az Új Év, a Szarvas új csapásokra téved, vagy épp a régieket járja.
Mesélek is majd időnként róla.
Szarvascsapás 