Idővonal

Míg a címen gondolkoztam, hogyan is foglaljam bele az időtlenséget, a belső út végtelenségét, egy vicc jutott eszembe:

Idővonal

Míg a címen gondolkoztam, hogyan is foglaljam bele az időtlenséget, a belső út végtelenségét, egy vicc jutott eszembe:

Hogyan küldi ki a matektanár óráról a rendetlenkedő gyereket?
Kihívja a táblához, és mondja neki, hogy rajzoljon fel egy egyenest. A gyerek húz egy vonalat, mire a tanár közli vele, hogy ez nem egyenes, hanem szakasz. A kölyök meghosszabbítja a tábla széléig, de a tanár ugyanúgy közli, hogy egyenest kért, nem szakaszt. A tanuló még hosszabbít a vonalon, húzza-húzza végig a falon a terem széléig, majd kinyitja az ajtót, kimegy, és rajzolja tovább és tovább…

Ha a lélek végtelenségét akarjuk leírni, ugyanolyan reménytelen a feladatunk, mint a fent szereplő diáké, de azért még hozzá hasonló elszántsággal próbálkozhatunk. Amire már kevés az egzakt megfogalmazás, arra ott van nekünk a költészet, és még közelebb és beljebb juthatunk, ha társául szegődik a zene.

Görbe vonal

Idővonal: ezt a címet adták a készítői ennek a különleges, rendszertelenül ritkán megvalósuló zenés együttállásnak, és ehhez a tartalmában változékony, improvizatív, de mindig egy ívet leíró utazáshoz nagyon is találó a cím. Sokszor elgondolkoztam már, mit mutat ez az ív és honnan hova vezet. Egy völgyet rajzol le mindenképp, a közepe táján alámerülve a sötét mélybe, de a végére felível, és újra felhoz a fényre. (Első és egyetlen igazi barlangász élményem jut eszembe erről, ami ugyan pár óra volt csak, de mintha napok teltek volna el, úgy örültem a napfénynek a végén.) Lehet, hogy a születéstől indulunk naivan és tele optimizmussal, hittel, amiből aztán jócskán veszítünk, és a felnőtt élet csalódásai, fájdalmai után lelünk lelki békére és megváltó halálra? Vagy csak egy krízishelyzet rajza ez előzménnyel és a végén feloldással? Akármelyik is a helyes megoldás, vagy talán mindegyik egyszerre, az idővonalunk bizony görbe és ívekkel, völgyekkel, hegyekkel, néha kanyonokkal szabdalt. Az ismert morbid poén is azt mondja: a végén úgyis mindenki egyenesbe jön, de irodalmi megfogalmazása is akad a témának például Szabó Lőrinctől:
„mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes – vesztes,
eljutunk az egyeneshez” (Élet)

Hármas fonás

Azt már tudjuk, hogy lélekbe hatoló műsorról van szó, de mégis milyen zenék és versek szólalnak itt meg? Hogyan és mit hozott létre három egészen különböző irányból érkező művész, Vedres Csaba zongoraművész és zeneszerző, Heinczinger Mika a verseket megzenésítő, magyar népzenéből bőven merítő Misztrál együttes alapítója és Nacsinák Gergely András író, vallástörténész és ortodox pap útjának kereszteződése?

Vedres Csaba neve mellett az „ex-After Crying” kifejezés már szinte olyan állandó, hogy harmadik név is lehetne, pedig az említett most is működő zenekarnak még 1994-ben búcsút mondott, de az ezt megelőző nyolc évben minden jel szerint maradandót és forradalmit alkottak együtt valahol az avantgarde komolyzene és a progresszív rock határán, a lassú indulás után pedig nagy népszerűségre és a zenei kísérletező kedvet elfogadó közönségre tettek szert. Koncertjükön sosem voltam, de valaki mesélte: volt, hogy szóvá tették, miért nem osztanak kötelet a ruhatárnál, s ezzel ironikusan azt hiszem ugyanarra utalhattak, amire Csaba az After Crying történetében a „szomorúzene” kifejezéssel.

Vedres Csaba
(kép forrása: http://www.peterpaul.gportal.hu)

Az After Crying-ot a Townscream együttes megalapítása, majd szólólemezek követték. Manapság főleg inkább komolyzenében alkot (például a három éve bemutatott Miserere című oratóriumot), illetve Gyermán Júlia hegedűművésszel hegedű-orgona hangversenyeket adnak Lélektánc címmel.

Gyermán Júlia
(kép forrása: http://www.elmenyekvolgye.hu)

A komolyzene – könnyűzene, mint műfaji elkülönítés érdekes és nehéz kérdés, melynek megválaszolására Vedres Csaba a 2006-ban kiadott Mi az, hogy könnyűzene? című könyvében tesz kísérletet. Dióhéjban a mű alaptézise, hogy a zenében nem is itt kell meghúznunk a határt, a „könnyű” és „komoly” között, mert ezek pontatlan kategóriák és eleve értékítéletet hordoznak magukban, hanem a műfajokon belül az értékes és az értéktelen tucattermék között. Az írásban rengeteg példával és hivatkozással, azon kívül pedig sokszínű, de minden színében minőségi művészetével igazolja ezt az állítást.

Heinczinger Mika az idén 22 éves Misztrál együttes egyik alapítója, zeneszerzője és szuggesztív előadója, emellett 2011 októbere óta saját Regejáró Művészeti Klubot is vezet Sződön havi rendszerességgel, ahol szólóban zenél meghívott (általában szintén zenész) vendége után. Bár a Misztrálban az ének mellett főleg fúvós hangszereken játszott korábban, szembesülnie kellett azzal a kényelmetlenséggel, hogy furulyázni (még dudán játszani csak-csak…) és énekelni nem lehet egyszerre, így a szólóestjein és az Idővonalban is a dalait legtöbbször akusztikus gitárral kíséri. Emellett persze a furulyák, tilinkó, doromb, duda, klarinét is megmaradt (és további húrosok, mint saz, fidula) a dalok színesítésére és az improvizációkban való elmerülésre.

Két szólóalbuma jelent meg, 2012 őszén a Gyöngy című, amelyen Sívát megszégyenítően minden szólamot ő játszik és énekel, illetve 2017-ben az Égigézők, amin rengeteg közreműködő zenész, köztük Vedres Csaba is szerepel. Az első lemezen saját szövegek is helyet kaptak az elég színes költői paletta mellett. Három megzenésített vers például Áprily Lajos költeménye, mivel az albumot megelőző évben indult útjára Nacsinák Gergellyel közös Tovafúj című zenés költői estjük Áprily szövegeivel. (Ez még lemezen nem jelent meg, bár felvétel már készült róla, így egyszer majd talán…). A második album dalszövegeit már túlnyomó többségben Nacsinák Gergely írta, mint ahogy az Idővonal szövegeinek nagy részét is.

Nacsinák Gergely András egy igazán izgalmas és szerteágazó területeken alkotó művész. Amellett, hogy ortodox pap és vallástörténész (utóbbi témában számos könyve jelent meg), dalszövegeket (vagy verseket?) is ír, továbbá két esszékötete is kapható, a négy évvel ezelőtt napvilágot látott A másik útvesztő című, illetve a legfrissebb, 2019-es Széltornya. Az, hogy zenéhez vagy zenével társított írásai versek-e vagy pedig dalszövegek, azt hiszem máig eldöntetlen kérdés. A tigris tíz szeme című (a szíriai kereszténység szent helyeiről szóló) könyvének (2016.) Mika klubjában tartott bemutatóján a fő témától kicsit elkalandozva felmerült köztük nyilvánosan is ez a kérdés, és azt hiszem, véget nem érően tudnának róla vitatkozni. Érvek és ellenérvek feszültek egymásnak, mivel Mika versnek tartja őket, s ennek bizonyításához segítségül is hívott a közönségből önkéntes felolvasókat, Gergő viszont ragaszkodik a dalszöveg kategóriához, mivel túlnyomó részben a szövegek zenéhez íródnak precízen követve azok ritmikáját, és nem fordítva (bár ilyen is előfordult). Szerintem ennek nincs jelentősége, mert nem a címke teszi őket jóvá, viszont izgalmas volt a már-már vicces eszmefuttatások között bepillantani az alkotás folyamatába.

Nacsinák Gergely András
(kép forrása: http://www.24.hu, készítette: Bielik István)

Az első közös alkotásuk, amihez szerencsém volt, a 2011-ben készült Áprily-est volt, ami a költő életútját követi végig énekelt verseivel és prózai szövegeivel. Utóbbiak nagy része a Fecskék, őzek, farkasok című kötetből való és néhány szöveget Gergely írt hozzá. Áprily minden sorából süt a természet szeretete, a természettel való együtt lélegzés. Elbeszélése szerint nem írta a verseit, hanem hazahozta az erdőből. Úgy fogalmazódtak benne, mint a madárban a dal, s csak később, készen vetette őket papírra. Mélyen rokonok ezek a versek Mika zenei stílusával és erdőjáró, a teremtett világot tisztelő és csodáló személyiségével. A prózákat Gergő olvassa fel a műsorban, és bár ő saját bevallás szerint nem játszik semmilyen hangszeren, a hangja maga a zene. Felmerült már bennem (persze komolytalanul), hogy áttérek az ortodox hitre, ha ő prédikál, csak hogy hallgathassam, mert hát úgyis egy az Isten. Imádkozni nem sokat hallottam eddig, csupán két alkalommal: a sződi Mária megszentelésénél (erről a Csodálatos kalap című írásomban tettem említést), és egyszer néhány éve a Regejáró Művészeti Klubban (mely akkor pont Balázs napjára esett) kaptunk különleges Balázs-áldást mindannyian.
Az Idővonalban Gergely előadóként csak néhány alkalommal vett részt. Volt, hogy kis esszéket írt helyben az elhangzott dalok közben, lazán kapcsolódva azok témájához, hangulatához, amiket aztán átvezetésekként felolvasott, a legutóbbi előadáson pedig Makovecz Imre idézetekkel színesítette a műsort, mivel a Makovecz Központ és Archívum meghívására léptek fel.

Színkombinációk

A fent említett összeállítás nem rendelkezik kőbe vésett forgatókönyvvel. Képlékeny és gyúrható, folyamatosan formálódik alkotóinak kezei között, bár vannak állandónak mondható részei is. A három szerző műveinek mindenféle kombinációja fellelhető itt. A dalok egy része Vedres Csaba egy 2000-ben megjelent szólólemezén (Mire megvirrad – Stanislawski dalok) már szerepel: Szelíd szél, Csak mész (Vedres Csaba – Görgényi Tamás); Tengerész, Ahoj! (Vedres Csaba – Egervári Gábor), azonban ezekhez egy tehetséges, megfelelő hangterjedelemmel és előadói kvalitásokkal bíró énekest keresett és talált Mika személyében, így már megújult hangzással alkotják az Idővonal fontos részét.
Csaba újabban szerzett zenéihez Nacsinák Gergely írt szövegeket (Rejtőzödő, Rulett, Insomnia), melyek a műsor legsúlyosabb, legfelkavaróbb darabjai lettek. Olyannyira, hogy a kezdeti időkben állandó szereplőnek, lelki mélypontnak számító Rulett az utóbbi időben ki is maradt a dalok sorából, mert még előadóit is megviselte, s érthető módon nem ragaszkodnak hozzá, hogy újra és újra megmerítkezzenek legsötétebb gondolataikban.
Mika szólólemezeiről is emeltek be megzenésített verseket az összeállításba kicsit újragondolt hangszereléssel: Tűznél ülök (J.R.R. Tolkien), Magános ősz (Georg Trakl – ford.: Radnóti Miklós), Félelem nélkül (Áprily Lajos), Belső útvesztő (Gyermán Júlia), Órák (Lucian Blaga – Nacsinák Gergely András), illetve Vedres Csaba versmegzenésítéseit is hallhatjuk: Szó (Károlyi Amy), Ha nem teszek semmit sem (Túrmezei Erzsébet).
Ami mindig más, de elmaradhatatlan rész, az az improvizáció. Van, hogy egy népdalból indul ki, vagy csak egy egyszerű dallam motívumból, esetleg doromb pengetés adta ritmusból, és bárhova vezethet a kis kirándulás. Itt látszik talán legjobban a két zenész között az összhang, amit nem a rengeteg közös gyakorlás tesz, hanem (a hangszeres tudáson és profizmuson túl persze) az éteri együttrezgés, ahogy mintegy játékból, lazán úgy odateszik, hogy egyből lemezre lehetne venni.

Az Idővonal idővonala

Talán 2013 őszén említette először Mika, hogy egy különleges előadásra készülnek, ami nagyon durva lesz, teljesen új dalok lesznek benne igazán lélekbemarkoló szövegekkel és 3-4 oktávos hangterjedelemmel. Ilyen nem hivatalos beharangozó után nagy várakozással tekintettem az akkor még név nélküli ínyencség jövője felé.
A bemutatóra Szentendrén a Városháza dísztermében került sor 2014. március 23-án, majd szintén ugyanebben a városban (amelynek Péter-Pál templomában Csaba egy időben kántor volt) augusztus 29-én egy utcafesztiválon (a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva Fesztiválba becsatlakozó Dumtsa Forgatag nevű rendezvény Dumtsa-színpadán) is előadták ugyanezt a műsort. A két helyszín hangulata közti különbség azonban ordító volt. Valójában itt nem is volt színpad, sem nézőtér. A zenészek egy utcai beszögellésben játszottak, a közönség és köztük folyamatos mozgásban volt a sétáló, bámészkodó emberáradat. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, ahogy keresztüljárkáltak a „kapcsolaton”. Ez a kapcsolat olyasmi, mintha finom fonalacskák kötnének össze az előadóval, egy éteri rezgés, a csatorna az adó és a vevő-befogadó között. Annyi biztos, hogy ez az előadás nem fesztiválra, utcabálra, falunapra vagy ehhez hasonlókra való. Kell a szellemi-lelki megérkezéshez, elmélyüléshez egy nyugodt tér, ahol találkozhatunk és egymásra hangolódhatunk.
Volt egy rövid időszak, egy színházi évadnyi az év őszétől a következő tavaszig, mikor szinte már klubszerűen működött az Idővonal nagyjából havi rendszerességgel, a helyszín pedig Budapesten a Vallai Kert (Rumbach Sebestyén u. 10.) volt, vagy a szemközt működő és vele összetartozó RS9 Színház. A nézőszám változó volt a majdnem családias 15-20 főtől a teltházig, a következő évad programjából azonban mégis kimaradtak, s azóta ritka és különleges alkalom, ha itt-ott felbukkan.
Emlékszem még 2015-ből egy nagyon szép Duna-parti nyárestére Verőcén a Forrás Irodalmi Kávézó és Könyvesbolt teraszán, aztán majd két évvel később a budapesti Loyola Caféban tartott hosszabb lélegzetű műsorra. Utóbbi egyik különlegessége volt, hogy két részből állt: a közepén, azaz a legdepressziósabb mélypont környékén tartottak egy szünetet, mikor, aki csak tehette, valami tömény vigasz után nézhetett a bárpult kínálatában. A másik érdekesség az volt, hogy Nacsinák Gergely fellépőként is közreműködött, és a dalok alatt-között írt és felolvasott kis történeteivel, gondolataival színesítette a koncertet.
Az utóbbi két évben (szóval szinte már hagyományként) a Református Zenei Fesztiválon (a KRE Dísztermében) hallhattuk érdekes zenei csemegeként az Idővonal és a Lélektánc összeházasításából született koncertet, amelyet Gyermán Júlia – Heinczinger Mika – Vedres Csaba triója adott elő. Gyermán Júliáról azt tudtam, hogy amellett, hogy hegedűművész, verseket is ír, mivel a 2013-ban megjelent Belső útvesztő című kötetének címadó darabját Mika megzenésítésében ismertem, énekelni azonban az idei előadásig nem hallottam. Mika Égigézők című lemezén Flóra lányával duettként szerepel ez a dal, ezúttal azonban visszatalált a vers a költőjéhez.

A z idővonal mentén elérkeztünk a jelenbe (vagyis a közelmúltba) a Makovecz Alapítványhoz. A Makovecz Központ épülete (Budapest, Városkúti út 2.) egy kis ékszerdoboz, mint minden Makovecz ház, természetből kölcsönzött, mégis rendhagyó ívekkel és formákkal, belül pedig otthonos és nyugalmat árasztó, kerek terekkel, íves faburkolatokkal, kerek búbos kemencével és kissé jurtaszerű kupolával.

Október 18-ára hirdették meg az előadást, amire a helyszín korlátozott befogadóképessége miatt előre regisztrálni kellett, s ez konkrétan családias létszámot jelentett: a közönségben maximum húszan lehettünk, és nem csodálkoznék, ha mindenkit név szerint is ismertek volna a szervezők. Ami különösen megható volt, hogy majd negyedórás késéssel érkeztünk, és Mika jött elénk sürgetve, hogy „Gyertek, gyertek, rátok vártunk!”, mintha csak a meleg húslevessel várnának egy családi ünnepi ebédre. Abban biztos vagyok, hogy semmilyen nagyszabású szuperkoncertért nem adnám cserébe ezt a személyességet. A kis térben természetesen nem kellett a zenéhez semmi elektronika, csak a természetes hangok, rezgések szóltak, és ráadásként egy igazi zongora!

A Makovecz életműhöz is kapcsolódott az előadás, mivel Nacsinák Gergely a dalok között számos tőle származó idézetet olvasott fel, amik jól illettek az ezúttal kevésbé tomboló, inkább őszies-merengős hangulathoz.

Az Idővonal jövője titokzatos, ki tudja hol és mikor bukkan fel a fonal megint? Ritka feltűnésének oka sajnos úgy tudom az, hogy alig akad rendezvényhelyszín, ami befogadná ezt a különleges hangulatú műsort, bár én azért reménykedem, hogy ez még a jövőben változni fog. Ezért aki eddig szerette vagy kedvet kapott hozzá, annak jó lesz résen lenni, és amikor adódik elkapni a pillanatot, a végtelen vonalon ezt a picike fogantyút, és megragadni. Mert ugyan az idő határtalan, de hogy nekünk mennyi jut belőle, azt nem tudhatjuk. Valójában mégis ez az egyetlen vagyonunk, amivel gazdálkodhatunk, és az egyetlen igazi ajándék, amit egymásnak adhatunk.

Interjúk érdekességként:

Vedres Csaba: https://www.kortarsonline.hu/aktual/zene-vedres-csaba.html

Nacsinák Gergely András: https://24.hu/kozelet/2017/07/19/magyar-pap-mondja-orban-korunk-egyik-nagy-keresztenyuldozojevel-pozolt/

Heinczinger Mika: https://jezsuitakiado.hu/cikkek/ugy-fonodik-ossze-a-mindenseg-mint-a-fak/

Gyermán Júlia: http://www.infosarvar.hu/hirek/olvas/az-eletunkben-mindennaposak-a-csodak-interju-gyerman-juliaval-2012-07-04-050000